Ásztai Csaba festőművész képeiről

Minden mű az alkotó sajátos szemlélete során születik meg. Így van ez akkor is, ha a művész munkája során jelentős teret hagy az improvizációnak és a véletlennek, és a kép szinte önmagát fogalmazza meg: alakul, formálódik, életre kel, (és szerencsés esetben másokat is megszólít). Azt hiszem, Ásztai Csabánál az esetlegesség és tudatosság aránya más. A véletleneknek kevesebb szerepet szán, és inkább egy mérnök átgondolt megközelítése, fegyelmezett építkezése jellemzi. Úgy játszik a festményein, hogy komolyan veszi magát és minket.

Hagyományos rajzi, festői eszközök, műgond, egyszerűség és mindenek előtt őszinteség, póz nélküliség sugárzik festményeiből. A debreceni születésű, Pomázon élő művész képein tájakat, tárgyakat, embereket láthatunk. Figurális festő. A valóság látványa azonban nem apropóként szolgál egy-egy festői ötlet bemutatására. A motívumok természetesen alapvető és lényeges részei a festmények jelentéstartalmainak, de nem főszereplők. A képelemek túlmutatnak önmagukon, és nem a tárgyáról, hanem az azt néző emberről szólnak.

Hogy miként lel nála egymásra motívum és festői gondolat, melyik hívja elő a másikat, az a személyes életének intimszférájába tartozik. Mindegy, hogy akaratlanul belebotlott, keresve rálelt, vagy kéretlenül rázuhant. A fontos, hogy találkozik, és valahogy egymásba lényegül téma és tartalom. A motívumok fokozatosan elveszítik egyéni karakterüket, hogy átadják helyüket egyfajta egységnek, amiben már egyszerre van jelen a látvány, a racionális gondolat és a mély érzelem. Már csak le kell festenie. Már csak formába kell önteni ezt az illékony, finom és törékeny teljességet. Ásztai Csaba számára ez, a lehető legpontosabban visszaadott egész a lényeges. Rafinált bűvészkedés, hatásos látványosság nem érdekli, csak az, hogy a kagylóban mi is meglássuk a mennyország fényeit, az öregedő fa portréiban a múltat vagy a magban elrendezett jövőt; József Atillával szólva „fűszálon az él”-t. Magasra teszi a lécet.

Kurt Vonnegutot, a híres írót (aki nem szerzett diplomát, de azért kapott), gyakran kérték fel végzős egyetemisták búcsúünnepségén beszédet tartani. Egy alkalommal, egyebek mellett, megtanította hallgatóit az írás művészetére is. Négy mondattal elintézte: „Ne használjanak pontosvesszőt. A pontosvessző semmire se jó, semmire se utal. A pontosvessző – transzvesztita hermafrodita. Mindösszesen azt jelzi, hogy jártak egyetemre.” Mint annyiszor, Vonnegut tréfája most is telitalálat. Nem használható semmi, még egy írásjel sem, ha az pusztán magáért, és nem a mű egészéért van jelen.

Ásztai Csaba képein nincs ok nélkül semmi. A vászon felfeszítésétől a címadásig, minden részlet a jelentést erősíti, a képet szolgálja. Egy-egy festmény élveboncolását reménytelennek érzem. A magam részéről lehetetlenek tartom szavakkal leírni, visszaadni egy festmény egészét. De a képek néhány rendre visszatérő megoldását, „fogását” talán érdemes taglalni. Így talán kirajzolhatunk egy olyan lehetséges értelmezési keretet, ami segítheti Ásztai Csaba művészetének általános, és egy-egy képének megközelítését is.

Kezdjük kívülről. Ilyen például a széleken üresen hagyott vászon. Több képén is megfigyelhető. Ezzel nem csak a keretezést oldja meg, hanem elegánsan utal egy gesztusszerűen festett felület átgondoltságára. A festék és a vászon határvonalán láthatjuk, milyen sok rétegből, színből tevődik össze a látszólag monokróm, mégis lüktető, élő felület.

Jellemző az is, hogy a kép síkján ábrázolt tér a realitásnál marad. Nincs több nézőpont, egymást átmetsző, szimultán megjelenítés. A látvány valóságosnak tűnik, akkor is, ha a tér, az üresség, az atmoszféra válik fontossá, és hiányzik vagy alig érzékelhető a teret a végtelenből kiszakító, lehatároló elem. Gyakran különös, szokatlan nézőpontból láttat velünk dolgokat. Felülről, vagy belülről. Példa rá az Utolsó vacsora tanulmánya, az Úrvacsora, a különös röntgenfelvételekre emlékeztető festmények, vagy azok a munkák, ahol az emberi alakot erek és idegek érzékeny rajzában látjuk, amit kórképként takar el egy árny. A hálózat, a részekből összeálló struktúra jól ismert eszköze Ásztai Csabának. 2003-ban készült a nagyméretű, részletgazdag grafika, ahol a színes vonalgubancok hálójában a Kárpát-medence vizeit és közlekedési útvonalait ismerhetjük fel. Fészek a címe.

Visszatérő megoldása, hogy egy-egy témát páros képekben dolgoz fel. A színek saját komplementer kontrasztjukba fordulnak át. A pozitív és negatív kettős képek, azon túl, hogy megidézik az analóg fotózást, a valóság kétféle lenyomatát, a kétirányúságot, a hiány valóságát is kifejezik. Ez a kettősség néha egy képen belül is szerepet kap. (Szivárvány, A gyertyafény árnyéka)

Ásztai Csaba festményeiben, még az igazán szomorú, drámai képekben sincs küzdelem, nincs történet. Inkább egy állapot, egy helyzethez kötődő emléket látunk. Távolságtartóan kíméletlen leletet egy érzésről. Mintha csak azt mondaná – ez van. Valamennyi képére jellemző a sejtetés, egyfajta redukciós szemlélet. A feleslegesnek ítélt részletek nem kerülnek említésre. Szűkszavú visszafogottsággal irányítja figyelmünket a ködbe vesző, vagy épp születő formákra. Szükségünk is van a figyelemre, mert a figurák (tárgyak, emberek), gyakran játszanak bújócskát velünk. Néha csak sejteni véljük őket a színes szürkék finom kontrasztjaiban. Hasonló képet látunk, mint amikor az erősen megvilágított tárgyak a lecsukott szemhéjunk vetítővásznán megfoghatatlanul, lassan elmozdulva újra megjelennek. Tágra nyílt szemmel figyelünk zárt szemhéjunk bizonytalan emlékképeire, miközben át- és megéljük az érzékelés és az értelmezés, a nézés és a látás közötti különbséget.

  2019-ben egy tudóscsoport lefényképezett egy fekete lyukat. Néhány évvel korábban egy hidrogén atomról készült portré. Eljutottak oda, hogy olyan érzékeny rendszereket vizsgálnának, amit maga a megfigyelés ténye tesz lehetetlenné. Összeomlik, módosul tőle a rendszer, megváltozik tőle a valóság, és pontos adatok helyett, csak valószínűségekkel számolhatnak. Azt hiszem (átvitt értelemben), ez nem csak a kvantumfizikában igaz. A hétköznapi élet newtoni fizikája a szellemi, érzelmi élet vonatkozásában is viszonylagosabb lett. Megfelelési kényszerek, önmegvalósító jóslatok, relatívvá váló értékek, kimondatlan szavak teszik jogossá az óvatosságot annak, aki őszinte szeretne lenni. Különösen akkor, ha mint Ásztai Csaba, a legbensőbb érzéseiről, érzéseinkről akar beszélni. Nem épít egyszemélyes mitológiát, amit csak a bennfentesek, a szituatív nyelvet beszélők érthetnek. Mindnyájunkat érintő kérdésekről és helyzetekről beszél.

„Ha nem kérdezik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom.” Így írt az időről szent Ágoston. És valóban, nehéz úgy beszélni evidenciákról, hogy elkerülje a közhelyes okoskodást, a giccset, igaz és teljes legyen, és ne váljon naivvá. Azt hiszem, Ásztai Csabának ez sikerült. Alkotásai kerek egészek. Művei nem jelek, nem képrejtvények, egy helyes megfejtéssel. Közelebb állnak a zenéhez, egy képi akkordhoz, ami a zsigereinkre hat, és úgy enged meg számos asszociációt, hogy közben mégis egyértelműen körülírnak valamit. E szűkszavú festmények úgy beszélnek a tekintet értelméről, az ábrázolás lehetőségeiről és a megismerhetőség bejárhatatlan mélységeiről, hogy közben elemi erővel élhetjük meg Ásztai Csaba élményeit a balatoni idillről, a hortobágyi táj törékenységéről, a múló emlékek fájdalmáról, a történelemről vagy a hazaszeretetről.

Pokorni Péter