Ásztai Csaba képei kapcsán

Mi az, ami meglep/het/ minket egy Ásztai Csaba kiállításon vagy épp akkor, amikor képeivel szembesülünk? E sorok írója szerint az, hogy jellemzően, ha egy kiállítást, egy képet vagy képeket meglátunk, akkor azt várjuk, hogy a művek azonnal adjanak valamiféle értelmezhetőséget. Hiába tudjuk, hogy a művészet az emócionalitás, az érzelmi megközelítés és kifejezés területe, mégis mindig (vagy jellemzően) racionalitással vagy racionálisan közeledünk hozzá. Várjuk, hogy a kép története kibontakozzon, számítunk a narratívára. Ásztai Csaba képei azért (is) meglepőek, mert távol vannak minden ma nem csak megszokott kategóriától, de társadalmi, művészi gyakorlattól is: nem gyakorlatiasak, nem hangosak, nem informatívak. Ásztai képei a csendről szólnak, egyfajta keleties elmélyültségről adnak számunkra impulzust. Ásztai Csaba képein jellemzően nem történik semmi. Ma pedig mindig, mindenütt történnie kell valaminek. Az esemény a társadalmi (és művészi!)  lét egyik fő kategóriája. Ásztai képei eseménytelenek, inkább állapotokról szólnak, hangulatot, mentalitást jeleznek. Művészünk igaz atmoszféra festő, aki egy hangulat megfestésére kivételesen képes, a szó magyarítása alapján: különös légköre van munkáinak, de nem melankolikus, nem a búbánat lengi át képeit. Mintha festői útja is egyre bensőségesebb tájakra (a kifejezés most kétértelmű!) vezetné.

Korábban elevenebb, expresszív motívumokat is felmutató képi világát követően, immár évek óta látszólag egyszerűbb megoldások felé viszik a festőt, melyek valójában egy igen összetett és bonyolult festői módszert és processzust rejtenek magukban. Több rétegben viszi fel festékeit, fedőfestékkel dolgozik. Hihetetlen igényes a színalkalmazása, mely finom, szubtilis festésmóddal áll előttünk. Elmélyülten foglalkozik szín kérdésekkel, a komplementer színpárosítások gazdag alkalmazásának dilemmáival. A telített, világosabb és törtebb tónusoknak óriási a jelentősége festészetében. Főszíneket (vörös, kék, sárga) alig látunk képein, míg a kevert árnyalatok bősége fontos (zöld, barna, lila). A hideg, meleg pszichikai hatása, nem csak esztétikai hatása is fontos. Azt a kifejezést, hogy valaki „kolorista festő” arra művészre szoktuk alkalmazni, aki szinte vad elevenséggel alkalmazza a színeket, aki tarkán fest. S ahogy nézzük Ásztai képeit, rájövünk, hogy igenis ő is egy igazi kolorista, hiszen a nézőre végül is erős szuggesztivitással hatnak szín – és ezáltal fényjelenségei.  

A művész sötét-világos festő, fény-árnyék festő, de jellemzően nem vetett árnyék jelenik meg képein (kivétel van). Első látásra mondhatnánk, hogy monokróm festő, de mélyebb élményszerzés után érezzük, hogy nem. Ő kolorista.

Ha keressük ennek a piktúrának fő ihlető forrását, akkor azt a természetben találjuk meg. De itt (is) meg kell állapítanunk, hogy egy radikális újítóval van dolgunk. Ha azt mondjuk valakire, hogy természet festő, akkor jellemzően naturális természetábrázolásokra gondolunk. Ásztai ezt újítja meg. Bár nagyon intenzíven hatnak rá a látványok, a táj szépsége, ő a jelenséget, s annak személyes hatását festi meg. S ezzel együtt találja meg az embert, s talán az állatot. Sejtelmesen. Itt sincs indulat, borongós festői elemzőkészség annál több.  S látszólag ellentmondás, de Ásztai képes a szimultaneizmusra. Nincs indulat, de van feszültség.

S bár magam sem szeretek – főleg hosszan – idézni, mégis csak ide kell írnom egy bővített mondatot a felejtés határán álló Szőnyi Istvántól, aki így írt egyik könyvében: (a festőnek) „Ha van tehetsége, ha éles a megfigyelőképessége, jó a szeme, finom és érzékeny a színérzéke, akkor a látható világból olyat tud kiragadni és megjeleníteni, amit jóformán mindenki lát, de csak ő veszi észre, s csak ő tudja belőle megteremteni azt az egyéni művet, mely a nézőt magával ragadja, gyönyörködteti, élményt nyújt neki.” Nos, ha a szóhasználat kicsit patetikusba is fordul, mégis rábólinthatunk: ez az, amit Ásztai tud! Ő vesz észre jelenségeket és ő tudja megteremteni ezekből az egyéni művet.

Ásztai Csaba járja az országot, állandó résztvevője művésztelepeknek, de egyáltalán nem hagyományos, megszokott festői felfogásban rögzíti benyomásait. Művésztelep barangolásaival szinte behálózza az egész országot, Erdéllyel együtt, s csak azt érzékeljük, hogy miként válik igen személyes képpé alföldi, hortobágyi, erdélyi, gyimesi, hegyvidéki vagy épp Balaton-élménye.

 A táj benyomások megörökítésével együtt jelentősége van festészetében a négy őselemnek, földnek, levegőnek, víznek, (s talán legkevésbé, de ez is jelképes) tűznek. Egészen eredetien válik földfestővé, vízfestővé (nem akvarell „értelemben”), s ami a legkülönlegesebb, képes megörökíteni a levegő létét, mozdulatlanságát, remegését, sóhajtását (ez egy képcím is egyben) és színét!

Mélységekbe és magasságokba lát ez a művész és ezáltal festészete, annak határai, dimenziói lezáratlanok, s ez a körülmény is fokozza munkái hatását. Melyeket nem értelmeznünk kell, hanem hagyni kell, hogy hassanak. Jótékonyan teszik ezt.  Nem katarzisukkal, hanem sejtető, bensőséges világukkal. Nem cselekményességükkel, hanem meditatív elmélyültségükkel, érzékletes festői értékeikkel.

A festő immár évek óta tudatosan teremti meg sajátos, látszólag kevés képi információt hordozó és adó, ám mégis hihetetlenül szuggesztív képi világát. Ritka a kortárs festészetben, amikor a szinte gyöngéden, ám rendkívül gondosan és finoman megfestett képfelület ilyen erővel hat. Megfestett helyszínei, emberei, állatszerűségei, néha tárgyai, szakrális utalásai, fogalmai egészen másként megragadottak, mint amellyel tömegével szembesülünk. Mintha mindent kívülről és messziről nézne, ugyanakkor mindez nagyon belülről átérzett, bensőséges. Ha van alanyi költő a festészetben, akkor ő az. Nem annyira látjuk, mint inkább érzékeljük és – uram bocsá’, nem szégyen kimondani – érezzük képeit. Hatásuk felemelő.

S hogy mi is a cím? Aureola. A szerző szerint azért is találó, mert a fogalomnak művészi és tudományos értelmezhetősége is van. Egyrészt dicsfény, fénykoszorú, másrészt a Nap és a Hold vékony felhőrétegen áttetsző képe körül megjelenő fehér fénygyűrű vagy fénykör.  A művészi értelmezés jár a festőnek, a tudományos értelmezés pedig átszűrődik festészetébe.  A jelenség csak Ásztai Csabára jellemző.                       

2020. január                                                                                  Feledy Balázs